• 

Tánctörténet dióhéjban

A tánc az őstársadalmak idején a valóság megváltoztatására való törekvést, a mindennapi élet fenntartását szolgálta, annak utánzásával, ráhangolt, ünnepelte azt, kommunikációs eszköz volt emberek, ember és természet között.

Az ókori civilizációkban a tánc és az egyén kapcsolata a vallásban közvetetté vált a papság irányító szerepének bevezetésével. Egyiptomban megszületett a templomi táncosnők rendje, magas technikai és művészi színvonalon működve, hivatásos művészetté emelve a táncot. Indiában szorosan Shiva személyéhez volt köthető, itt kapcsolódott a valláshoz a legközvetlenebb szálakkal. Kínában a tánc a néphez közvetlenebbül kapcsolódott, mint a valláshoz, míg Japánban szintén a vallási karakter jellemezte. Az ókori görögök voltak az elsők, akik a vallási és a szórakoztató jelleg mellett a testi-szellemi képzést is hangsúlyozták, megteremtve az ép testben ép lélek máig használatos elképzelését.

A középkori Európában minden művészeti ág teológiai karaktert öltött, de a templomok falain kívül is bemutatkozott a misztériumjátékokban, az elvilágiasodott intermediumokban, már hivatásos táncosok-színészek szereplésével.

A reneszánsz idején, amikor a művészeti ágak a földi életet ábrázolták, a fejedelmi udvarokban kelt életre a színpadi táncművészet.

A barokk korban a táncművészet volt a nemesemberek fő kifejezési formája. E műfaj elsődleges pártfogója XIV. Lajos volt, aki táncórákra járt és részt vett az előadásokban is, megteremtve a balett alapjait.

A XIX. századi romantika a táncművészetbe is bevezette a legendákat, tündérvilágot, valamint a nemzeti táncok ismételt felhasználását. Az 1800-as évek közepétől datálhatjuk a mai értelemben vett páros táncok elindulását is. Mivel az új táncok, a keringő és a polka, a korábbinál kisebb távolságot engedtek a partnerek között, a társadalom nagy része elutasította őket, és csak az 1910-es évektől váltak elfogadottá, számos új társasági tánccal együtt. Még a XIX. században hanyatlásnak indult a romantikus balett, az egyre szerényebb művészi színvonal, tömeges látványosság jellemezte e kort. Sorra nyíltak a mulatók, varieték, megszületett a kánkán, és a szórakoztatóiparban a tánc eddigi művészi jellege elüzletesedett.

A XX. században az orosz cári balett lázongó művészei szerettek volna megfelelni a kor kihívásainak, s ezzel kezdetét vette a táncművészet klasszikus alapokra épülő megújulása, valamint nyugaton létrejött a radikálisabb változásokat előidéző modern tánc. Ez a klasszikus balettel lényegében szakító irányzat fő törekvése a kifejezés teljes szabadságának megteremtése volt. A táncművészetre nagy hatást gyakorolt egy újfajta zene, a ragtime, majd a jazz is, mely elvezetett többek között a charleston, a swing, a sztepp, a jazztánc, a musical, a rock & roll kialakulásához. Az 1960-as években megszületett a twist, melynél már nem volt szükség a párban táncolásra, egy évtizeddel később pedig az USA puerto rico-i és fekete táncklubjaiban elindult hódító útjára a disco. Az újabb és újabb zenei stílusok további táncműfajok megszületését eredményezték, mint a hip-hop, break, electric boogie, és utat engedtek a különböző kultúrák népi elemeinek újbóli felfedezésének világszerte.